A patakok vadul rohantak le a hegyek oldalán, ugrattak szikláról sziklára, sodorták a fenyőágakat, s a víz csobogásában benne volt minden: a múlt, a jelen, s a jövő titka.

A fagy csípős volt, és a csillagok hideg fényben ragyogtak az éjszakai égbolton. De a hegyek mélyén, a fák alatt, valahol mindig égett egy tűz, és körülötte emberek meséltek a régmúlt időkről.

A nap úgy bukott alá a hegyek mögött, mintha maga is elfáradt volna a hosszú út során, s a völgyeket lassan elöntötte az alkony puha homálya.

A nap mindig felkel, bármilyen sötét volt is az éjszaka. Így van ez az emberi szívben is: a bánat után egyszer mindig megérkezik a fény.